Pop art, installáció, absztrakt expresszionizmus, monokróm, hard-edge, koncept művészet, fotórealizmus. Ez a sok egymással keveredő irányzat együtt mind: IPARTERV.

Különös módon a kortárs magyar művészet legnagyobb forradalma egy szocialista nagyvállalatról kapta a nevét. A jelenség megjelölésre használt „iparterves” kifejezés az állami építésügy területén tevékenykedő IPARTERV székházához kötődik. Egész véletlenül! Ugyanis az építővállalat dísztermében találtak befogadó otthonra azok a fiatal magyar művészek, akiknek progresszív, nyugatos nézőpontját a hivatalos intézményrendszer nem fogadta be. A furcsa csengésű név rajta ragadt a ’60-as évek nagygenerációján. Ma már így hívjuk őket: Iparterv-nemzedék.

Az 1968-ban és 1969-ben rendezték meg a két nagy csoportos kiállítást az IPARTERV belvárosi székházának dísztermében. A nyugatos modern tendenciákkal együtt lélegző – vagyis neoavantgárd – fiatal nemzedék színe-java részt vett a bemutatókon. Rengetegen megnézték a két progresszív kiállítást. A nyugatos, „formalista” művészettől rettegő szocialista államhatalom be is záratta őket. De a cenzúra csak még tovább emelte a fényüket. Az „Iparterv” hamar legendává vált.

A kötelezővé tett szocreál ’50-es évekbeli egyeduralma utána a ’60-as években nagyot nőtt a szabadság a magyar művészetben. A beszüremkedő könyvek és a nyugati utazások hatására a fiatalok elkezdték érzékelni, hogy mi folyik a vasfüggönyön túli művészeti világban. A lázadók a nyugati absztrakt irányzatok nyomába szegődtek. Az új nemzedék a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállításain próbálta meg kicselezni a hivatalos zsűrik uralmát. A hatalommal való küzdelem vezetett el a ’60-as évek végi legendás, neoavantgárd csoportos kiállításokhoz, a Szürenon csoport, az Iparterv vagy akár a kísérleti textilesek bemutatkozásaihoz. Utólag visszanézve a legnagyobb legendává az Iparterv sztorija vált.

Külső tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy miért vált ilyen hangsúlyos csúcsponttá az évtized végének termése. Nyugaton egy új, háború utáni nemzedék kezdte el hallatni a hangját, az amerikai beatnikektől a párizsi diáklázadásban résztvevő egyetemistákig, a keleti blokk országaiban pedig különféle reformkommunista törekvések szöktet szárba, a csehszlovák prágai tavasztól a magyar új mechanizmusig. Az optimista, fiatalos energiáktól fűtött, értelmiségi kísérletezéssel teli korszellem inspirálta a képzőművészeket is.

A korszak meghatározó művészettörténésze, Beke László találóan állapította meg, hogy „visszatekintve úgy tűnik, mintha az évtized második felében megsokszorozódnék az új jelenségek száma, s egyedül 1968–69-ben annyi új mű születnék, mint korábban az egész évtizedben.”

A ’60-as évek végének termését leginkább az 1968-as és 1969-es két Iparterv kiállításon keresztül lehet megérteni. Az I. Iparterv kiállítás az összefoglalóan neoavantgárdnak nevezett irányzat arculatformáló fellépéseként él a szakmai emlékezetben. A bemutatott műveken keresztül érzékelhető, hogy milyen friss tendenciák foglalkoztatták az új nemzedék legprogresszívebb képviselőit. Pár példa. Konkoly Gyula festékes rongyokat és deszkákat tartalmazó hulladékokból összeállított asszamblázst állított ki (Főiskolai tanulmány, 1968), Frey Krisztián vadul lemázolt feliratra felrótt szövegtöredékes vásznat ('68 augusztus, 1968), Nádler István népi motívumot feldolgozó, dekoratív formákból felépített hard-edge képet (Avarmotívum, 1967), miközben Jovánovics György gipsz direktöntvényekből készített, félig klasszicizáló, félig pop artos életnagyságú szoborral szerepelt (Ember, 1968), Hencze Tamás nagy méretű, irizálóan op artos hatású, hengerrel elmosott szélű fekete-fehér mintázattal (Szürke monoton, 1967), Tót Endre pedig csorgatott, geometrikus formákat alkalmazó absztrakt expresszionista festménnyel (Utazás után, 1967).

Bár az elsőt is betiltotta a hatóság, az egymáshoz lazán kapcsolódó művésztársaság egy év múlva mégis meg tudta rendezni az Iparterv II-t. A kiállított műtárgyak mezőnye még radikálisabban „nyugatias” hangot ütött meg: Bak Imre pozdorjalemezekből kivágott csíkokból összeépített, absztrakt festményt mutatott be (Alakzat I., 1969), Frey Krisztián farostra applikált női kombinét (3180 – Kombiné, 1966), Szentjóbi Tamás (St.Turba Tamás) egy rendőrségi gumibot méretére vágott ólomcsövet (Új mértékegység, 1965), Keserü Ilona a balatonudvari barokk sírkövek női szeméremívre emlékeztető motívumát feldolgozó formázott vásznát (Közelítés 2., 1969), Konkoly Gyula egy véres tócsaként elolvadó, hipermangánnal beszórt jégtömböt (Emlékmű, 1969), Lakner László keretbe lógatott igazi és festett kötelet (Kötél – Identitás, 1969), Méhes László pedig egy kiégett hétköznapi fotót idéző hiperrealista városi jelenetet (Hétköznap, 1969). Hogy csak pár híres példát említsünk!

Az Iparterv-generáció nemzetközi felfedezése a 2010-es években zajlott. A legismertebb kortárs klasszikusokká váltak a nemzedék olyan sztárjai, mint Keserü Ilona, Bak Imre, Nádler István vagy Lakner László. Az Iparterv-legenda ma is él.