A pop artot az is ismeri, aki nem érdeklődik a második világháború utáni modern és kortárs művészeti jelenségek után. A Studio 54 fergeteges művészbulijai, Marilyn Monroe rikító színekben egymás mellé sorolt portréi, vagy a felnagyított képregénykockák raszterei ma már a popkultúra részei. És ez nem is volt nehéz küzdelem, hiszen a pop art – mint a neve is mutatja – éppen a populáris kultúrából táplálkozott.

Az Egyesült Államokban a második világháború után óriásira hízott a fogyasztói társadalom. Ez az új világ kitermelte és legyártotta saját vizualitását, saját környezetét, krómozott óriási benzinfaló limuzinokkal, műbőrüléses dinerekkel, tarka csomagolásokkal, mindent ellepő reklámokkal és kényelmes, robotizált lakásokkal. (Az elektromos kis gépekkel teli lakás kapcsán sóhajtott fel a brit Richard Hamilton, az európai pop art előfutára ikonikus képén, hogy talán éppen „Ez teszi a mai otthonokat annyira mássá és vonzóvá?”)

Ennek az új, fogyasztási cikkeket habzsoló, gondtalan és optimista társadalomnak más művészetre volt szüksége, mint amit a világháború drámájából született absztrakt expresszionizmus képviselt. Ezeken a komor, nagy vásznakon drámai nonfiguratív gesztusok, magasztos és komor ecsetnyomok követték egymást. A ’60-as évek mást kívánt: tétnélküli vidámságot.

A pop art a hidegháborúban kettéosztott glóbuszon született. A nyugati világ gazdasági berendezkedéséhez ragaszkodott, rajongott a szabadpiacért és a kapitalizmusért. Bár nem volt tőle idegen az irónia, inkább ünnepelte a fogyasztói társadalmat, mit kritizálta. Legnagyobb mestere, Andy Warhol saját műhelyét Factorynak, azaz „gyárnak” nevezte el. Itt gyártotta szinte „futószalagon”, szorgos segítőkkel és asszisztensekkel az újabb és újabb műveket. Warhol – botrányos túlzással – egyenlőségjelet tett a pénzcsinálás és a művészet közé. Olyan hírességgé vált, mint az általa megörökített szupersztárok, Marilyn Monroe vagy Elvis Presley.

A pop art nem ragaszkodott a klasszikus képzőművészeti technikákhoz. A hagyományos olajfesték helyett szívesen használta a kor új sokszorosító eljárását, a szitanyomást. Nemes szobrászanyagok helyett a lenézett gipszhez nyúlt. Hétköznapi, profán nyersanyagokat is felhasználtak, kész tárgyakat illesztettek be az installációkba. A témákat pedig a szemtelenül hétköznapi világból választották, a leveseskonzervtől kezdve, a szappandobozokon át, a pin-up-girlökig. Roy Lichtenstein a gyerekek kedvencét, a képregények kockáit festette meg felnagyítva. Úgy, hogy még a nyomdai raszterpontok is egyenként látszottak. A banális képregényrészletek óriásiban megfestve új jelentést kaptak.

A pop art Amerikából indult és ízig-vérig amerikai stílusként vonult be a köztudatba, de az ’60-as években meghódította a nyugati világ teljes művészetét. Bár a klasszikus pop art az évtizeddel véget ért, utána is folyamatosan inspirálja az alkotókat, az aktuális popkultúra feldolgozására.

A vasfüggönytől keletre semmi sem volt adott a pop art virágzásához. Hiányzott a fogyasztói társadalom és a kapitalizmus is. A kelet-európai pop art mégis létezett, de mindig volt benne egy rendszerellenes él, egy kritikai, politizáló attitűd, ami az eredeti amerikai irányzattól idegen volt.