Dekoratőri, kirakatrendezői szakiskolát végzett. Pályakezdőként dekoratőri, majd reklámgrafikusi munkakörben dolgozott. 1961-ben kijutott Párizsba, ahol a neoavantgárd képzőművészeti stílusok mély benyomást tettek rá. 1960-tól a Zuglói Kör tagja, 1966-ban ismerte meg Korniss Dezsőt, akit mesterének tekint. Párizsban tett egy rövid tanulmányutat. 1969-ben elnyerte a Pannónia Biennálé díját, 1989-ben Érdemes Művész lett, majd 2004-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Ebben az évben a Széchenyi Művészeti Akadémia tagjai sorába fogadta. 1968-ban az IPARTERV kiállítás résztvevője. Számos kollektív és önálló kiállításon szerepelt, a többi közt a Fészek Klubban, az Ernst Múzeumban, a Fiatal Művészek Klubjában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Műcsarnokban, Debrecenben, Székesfehérvárott, Pécsett, Újvidéken, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. Külföldön Berlin, München, Stockholm, Bázel, Bécs, London, Amszterdam, Róma, Szöul, Tokió, Mexikó adott teret kiállításokon való szerepléseihez. 1980-ban részt vett a Velencei Biennálé magyar pavilonjának tervezésében. Egyéni tárlattal 2004-ben szerepelt a Kogart Házban.

A művész az 1960-as évek közepén színes és szürke gesztusfestészettel kísérletezett, amely a tasizmus hatását tükrözte, majd megtalálta az ő sajátos képtípusait, a vásznakra négyzetháló elrendezésben elmosósó szélű foltokat, oválisokat vitt fel szórópisztollyal, gumihengerrel. Fehér, sárga vagy vörös alapra felvitt szürke foltrendszerét sokfokozatú árnyék kísérte, az egymásba mosódó „pöttyös” motívumritmus vibráló, rezgőhatást keltett némi hasonlatosságot mutatva az op-art stílussal. Az 1970-es évek elején hatása alá került a konceptuális művészetnek, szitanyomatokat, land art vázlatokat alkotott, sőt akciózott is, vásznakat égetett el, ebből diasorozatot készített, majd visszatért a hagyományos modern festészethez. Erősen foglalkoztatta az absztrakt festészet Malevics-i értelmezése, a fekete és fehér színek kapcsolata, a tisztán vizuális érzékelési forma megteremtése. Segítségül hívta a geometrikus térformákat, a kört, a háromszöget és elemezte a vízszintes-függőleges sávok viszonyát. Az 1980-as évek végére alakult ki sajátos festési eszköze, gumihengert és takarást használt, melyekkel egyenletes színt és tónust ért el, s a forma közepétől a széle felé haladva sötétebb tónusokkal illuzórikus térhatást keltett. Ekkor festette háromszög alakú piramis és trapéz képeit formázott vásznakra, melyek kívülről teremtettek erősen meghatározott formát. Ugyanekkor visszatért a pályája elején alkalmazott egy lendületből felrakott vibráló ecset gesztusához. Kalligrafikus motívumokat már Korniss Dezső is alkalmazott, e motívumok Hencze Tamásnál az 1990-es évektől állandósultak. A tőle már megszokott hengerlési technikával, finom tónusátmenetekkel készültek a képek végtelen számú variációban.

Számos hazai és külföldi közgyűjtemény őrzi alkotásait, köztük a Kassák Lajos Emlékmúzeum, Budapest; Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest; Magyar Nemzeti Galéria, Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba; Albertina, Bécs; Musee(s) D’Art Moderne, Saint-Etienne Metropole, Franciaország; Folkwang Museum, Essen; Museum des 20. Jahrhunderts, Bécs.